Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Holdversek

2010.05.12

 

Kép

A FOGYÓ HOLD

Ady Endre

Merre jár most a fogyó Hold
S boldog töltjén hogyha nézte,
Megállott a szívverése
Valakinek egy pillanatra?

 

Merre jár most a fogyó Hold,
Merre járhat most az Élet,
Tengert bámul, hegynek téved,
Vagy csöndes erkélyre int el?

 

Merre jár most a fogyó Hold,
Meredt szemmel most is nézték
Az Ég e rokkant vitézét,
Kit olyan ó s jó ketten nézni?

 

Merre jár most a fogyó Hold?
Ifju hitek, vén emlékek,
Bűnös üdvök, üdvös vétkek
Fogyó, rokkant, hű katonája?

 

Kép

A SZERELMESEK HOLDJA

Ady Endre

Makulátlan az ég
S ragyognia kéne a Holdnak.
De e szent éjszakán
Égen és Földön
Sötét sorsok folyói folynak.

 

Érzed, hogy rohanunk
Mesebeli lég-folyók hátán?
Ez az az éjszaka,
Mikor a Hold fut
S elhal ilyen csókoknak láttán.

 

Ez az az éjszaka,
Melyre szörnyű, ha jön a holnap.
Ölelünk, rohanunk,
De meghalunk, ha
Ez éjjel meglátjuk a Holdat.

 

 

Kép

 

A TELIHOLD DALA

Cseh Tamás

Ha holdfényre ébredsz, és felülsz az ágyban
Magad találod egy úszó szobában
A holdfény elönti a padlót, a széket
Némán szitálva megfürdet Téged

Három az óra, aztán negyed négy
Többé nem alhatsz, az agyadban fecskék

A Holdfényben álló nagy fényes lakásban
Te meztelen sétálsz egy kékszín-világban
Az ablaknál állva a holdfényes házak
Mint sötétlő őrök, vigyázban állnak

Az asztalnál ülve szemfájdulva nézed
A mindent elöntő sok holdfényes képet

Negyed négy és fél négy, majd háromnegyed négy
Holdfény van a széken, agyadban a fecskék
Egymással keresztben szökkenve cikáznak
Sercegve betölti a holdfény a házat

Telihold tüzétől káprázó szemekkel
Látva a világot, azt mondja az ember
Láthatatlan kézzel hálót sző fejemben
Egy furcsa szándékú sötétlő nagy ember

A holdfény, a holdfény megéget, megéget,
A túlsó világból bolondít Téged
Nem érted, hogy mit látsz, nem érted, mit nézel
Itt hálókat szőnek nagy szándékú kézzel

Álmatlan ember ül sajgó szemekkel
És nem tudja mit hoz a káprázó tenger
Nem érted, hogy mit látsz, nem érted, mit nézel
Itt hálókat szőnek nagy szándékú kézzel

Negyed négy és fél négy, majd háromnegyed négy
Holdfény van a széken, agyadban a fecskék
Egymással keresztben szökkenve cikáznak
Sercegve betölti a holdfény a házat

Telihold tüzétől káprázó szemekkel
Látva a világot, azt mondja az ember
Láthatatlan kézzel hálót sző fejemben
Egy furcsa szándékú ragyogó nagy tenger.

Kép

 

Szabó Lőrinc
Holdfogyatkozás

Nyáréji tó. Jegenyék, álmodók.
Sugársokszögön körben ráng a pók.
Öreg ezüstben öreg topolyák.
Ünnepély ma a megbűvölt világ
s nagy némajáték: éjfél s egy között
Árnykúpunk hegye lassan átsöpört
az égi Gömbön, s úgy üzen felém,
hogy van a Földön túl is esemény.
De, lám, a csillag újra gyúl s tovább
hinti az űrbe halk álomporát.
Bár meg se moccan, rohan minden út.
Kúszik rólunk is a fekete kúp.
Búcsuzót gügyög a fülemüle.
Álommá zsongul a tücsökzene.
Majd a legpuhább lepke is elül,
a Hold a szomszéd kertbe menekül
s ott játszik tovább, ezüstcsöndü fény,
a pók sokszögű tündérlemezén.

Kép

 

Tornai József
Holdfogyatkozás

Sugártalan

Megnyugodtam ama gondolatban
ki szétbomlott az most bonthatatlan
ki külön volt most ott van az Egyben
s a megmentett az most menthetetlen
s a muskátli földre-vert szirmára
úgy nézek mint aki arcod látja
a nap is egy nô hiánya fölöttem
te vagy sugártalan fénybe-kötözötten
s az üresség csordultig-telt álma
veled ömlik világur-szobámba

Az utolsó

Az utolsó amirôl sose tudjuk hogy az
amirôl aztán kiderül mégis csak
az volt ez az utolsó a mi esetünkben
mindig ott ólálkodott a démon szüntelen

körülöttem forog Baudelaire és már
valamilyen állat vagy személy mindenesetre
élôlény formáját öltötte prédájára
a nem-lévôre lesve ez a mi Utolsónk Tokajban
vetette ránk magát augusztus volt éppen
egy éve ráébredt hogy külön-külön
nem létezünk csak ha ugyanazokra a húrokra
vonják az idônket négy láb négy kar
és két öl különös zongorájára és ez ott
megszólalt hajnalban pontosabban az
utolsó hajnalunkon akkor persze és még
hónapok múlva is azt hittük végtelen számú
utolsók állnak elôttünk és hogy a legutolsóra
egyáltalán nem kell fölrémülnünk még
tehát úgy éltünk mi akár a szerelmes hattyúk
a fényben nem választottuk el egyik
napot a másiktól egyik aggodalmat a másiktól
nem volt semmi jele hogy az az augusztusi
lesz az utolsónk csak most mikor elôre-
hátra nézek és nem látom hogy jönne az
idônket most fagy rám az az utolsó
amely az utolsó volt

Nincs-kezed

Beethovent Chopin-t se hallgathatom
már csak sírva pedig tudtam nagyon kell
figyelnem ujjaid lüktetését míg a hegeduk
közül kitört a zongora csillagszilánkos
zeneteremben a tölgyfák alatt
néha belezakatolt egy-egy vonat
az áhítatunkba csak gördülne idegeinkbe
még nem vigasztal meg soha se Chopin
se Beethoven nem lehet a fájdalom
kötését rakni a fájdalomra zenével fertôtleníteni
a zenétôl elüszkösödött sebeket
de nincs-kezed egyszer betakarja

Hova

Hova lett a szôrmekucsma alól a homlokod
a violaszirom-arcod hova lett arany nyakláncod
alól a nyakad két izzó gyurudbôl a makacs
ujjaid hova táskád szíja alól a vállad
melltartód alól a két pünkösdirózsa-melled
gyöngyházszínu bugyid alól a hasad delelôje
szemérmed éje láng-festett blúzod alól a derekad
fleur du fleurs illatú hálóinged alól
az aranymáringó-bôröd hova szoknyád alól
piruló feneked hova zizegô harisnyád alól a combod
sebes lábad kopogó tusarkú cipôidbôl mindig
lakkozott körmével a lábfejed hova hova lett
szöveteid-húsod alól a lelked-szellemed
istenbe lobbant vissza vagy ismeretlen révület
hulláma táncoltat beérhetetlen gyümölcsű
zenére de hova

Az ôsz szárnya

Nem tudtam hogy neked ennyi idô
méretett ki ó jobban megközelített
a halál mint én elsúvadó fény nekem most
már mindegy leszakad az ôsz szárnya
megöli a hideg szél a tücsköket
és a felhôk helyettem sírnak
nyitva maradt ablakodon hangyák
másznak be és vörhenyes falevelek

 

Kép

Ányos Pál
(1756-1784)

A holdvilágnál egy lugosban járkál egy ifju, gondolatjaiban elmerülve

A fáradt természet béhunyta szemeit,
Szökik a lágy szellők mirtus leveleit;
Álmos ágyán kiki felejti terheit,
Csak egy szerencsétlen nyögi szerelmeit.

 

Kép

Ányos Pál

Egy boldogtalannak panasszai a halavány holdnál

Szomoru csillagzat! melly bus sugárokkal
Játszol a csendessen csergő patakokkal!
Csak te vagy még ébren boldogtalanokkal,
Kiknek szive vérzik s küszködik bajokkal.

Hallod, hogy sohajtnak estvél homállyában,
Midőn a természet szunnyadoz álmában. -
Nincs álom ezeknek gyászos kunyhójában!
Eltünt, eltávozott boldogabb házában!

Ott egy temetőnek látom keresztyeit,
Bágyodt szél mozgattya cyprus leveleit.
Ó! az árnyékozza soknak tetemeit,
Kik velem érezték az élet terheit!

Egy fehér árnyékot szemlélek sirjából,
Suhogva felkelni, halottas honnyából -
Vallyon nem lesz-é ez azoknak számából,
Kik mint én, könyveztek szivek fájdolmából?

Ó bár felém jönne! nem félnék képétől;
Többet reménlenék borzasztó lelkétől,
Mint élő halandók szemfényvesztésétől,
Kiknek számkivetve vagyok kegyelmétől!

Jaj de ismét eltünt... ez is fut engemet!...
Talám észre vette hullani könyvemet!
Ó hát nincs már senki, aki nyögésemet
Hallaná, s enyhitni akarná ügyömet?

Üss, te boldog óra, amelly inségemből,
Ki fogsz szóllittani illy sok gyötrelmemből,
Szakaszd ki e sebes szivet kebelemből,
S csinálly port agyagból készitett testemből!

Talám majd valaki jön sirom széllyére,
S akasztván egy darab fátyolt keresztyére,
Reá emlékezik baráttya szivére,
Egy könyvet görditvén hideg tetemére!

1780
 

Kép

AZ ÉN SZEMEIM

Michelangelo

Az én szemeim vének és vakok,
a te szemeddel látom csak a fényt meg;
te viszed súlyát terhem nehezének,
te támogatsz, ha összeroskadok.

Tollam kihullt: szárnyaddal szárnyalok,
a te szellemed ragad engem égnek;
tél fagya dermeszt, nyarak heve éget,
s úgy váltok színt, ahogy te akarod.

Szívembe vágyat is csak vágyad olt már,
benned születnek gondolataim,
szavaim lángját lelked tüze szítja;

nem érek többet nélküled a holdnál,
amely az égbolt éji útjain
csak a leszállt nap fényét veri vissza.

(Rónay György) 

Kép

POE EDGAR: LEE ANNÁCSKA

Sok-sok hosszú eszendeje már
tengerpart bús mezején
élt egy kis lány - ismerhetitek
Lee Annácska nevén
s csak azzal a gondolattal élt,
hogy szeret s szeretem én.

Gyermek volt s gyermek voltam én
Lee Annácska meg én
De Szerelmünk több volt mint szerelem
tengerpart bús mezején
Irigyeltek még az angyalok is
fenn a felhők tetején.

S ez lett oka, hogy, sok éve már,
tengerpart bús mezején
felhők közül jött egy csúnya szél
s meghűlt Annácska, szegény;
s elvitték úri rokonai
s egyedül maradtam én:
koporsóba csukták el őt
tengerpart bús mezején.

Irigyeltek az égi angyalok,
hogy boldogabb ő meg én
az lett oka (mind jól tudjuk ezt
tengerpart bús mezején)
hogy jött felhőből éjjel a szél
s meghűlt s meghalt a szegény.

De szerelmünk több volt mint soké,
ki nagyobb mint ő meg én,
okosabb mint ő meg én
s sem az angyalok a felhők felett,
sem az ördögök tenger fenekén
nem tehetik hogy, szívtől a szív,
elváljunk, ő meg én.

Mert ha kel a hold, nekem álmokat hord,
Annácska küldi felém;
s csillag ha ragyog, már véle vagyok.
Annácska szemét lesem én;
s így az éj idején veled éldelek én,
jegyesem, szívem élete, szép kicsikém,
melletted a sír fenekén,
tengerpart bús mezején.

Fordította: Babits Mihály

Kép

 

Reményik Sándor

Álomhalász

 

 

 

Ma hold borong a végtelen felett.
Álomhalász - sajkám eloldom, -
S kivetem nyűtt hálómat: lelkemet.

Ma hold borong a végtelen felett.

A végtelen nekem mit tartogat?
Ezüsthalakat, aranyhalakat?
Örvénylő mélye mit ígér nekem?

Magam maradtam künn a tengeren.

A hold borong, a háló mintha telne
És mintha megfeszülne hangtalan', -
És mintha mondhatatlan súlyt emelne.

A hold borong, a háló mintha telne.

Borzongás fut át minden tagomon,
Szívembe nyilal metszőn, élesen:
Hogy vajjon van-e itt halászjogom?

Borzongás fut át minden tagomon.

Minek is hoztam nyűtt szívem' ide?
Az én szívem, s a végtelen szíve
Doboghatnak-e egy ütemre ketten?

Hálómmal ide mért is menekedtem?

Egy pillanat - a háló elszakad.
Hullámkézzel a mélység visszarántja
A tolvajtól az aranyhalakat.

A félig-fogott aranyhalakat.

 

 

Kép

 

Szép Ernő: HOLD

Feljön a hold, szép fehéren
Áll az égen,
Csillagoknak arany harca
Csak rajong köröskörűl,
A holdnak beteges arca
Néz, mereng és nem örűl.

Egyszer csak ezüst mosolylya
Fellocsolja
Bágyadt képét és elrezdűl,
Indúl, és leng fényesen,
Tiszta tejúton keresztűl
Ellebeg veszélyesen.

Csillagok közt, kék felhőkön
Mind előbb jön.
Ingva édes borzadálylyal
Andalodva ittason,
Szende képpel, álmos bájjal
Lejt, iramlik, száll, oson.

Igy édesget, igy csal szépen
Egy idétlen
Alakot, ki egy tetőn lenn
Lassan jő elébb, elébb,
Boldogan néz fel, merően
És a semmibe lelép.

Kép

Tamkó Sirató Károly: A hold  

Mikor a hold
sötét tányér:
fekete,
akkor - Újhold
a neve.

Mikor a hold
Dé betű,
akkor - dúsan
domborodik,
egyre nő.

Ha a hold
fehér tál
- Telihold
a
neve már.

Mikor a hold
Cé betű,
akkor szegény
- cingárkodik,
csökkenő.

És ha újra
fekete,
újra
- Újhold
a neve.

Kép

József Attila

A szolnoki hídon

Az érc-oroszlán üstökét csóválva

riadtan reng a halál-színpadon.

A Halál lesi, tárt karokkal várja,

hogy Úr legyen a sápadt arcokon.

 

Tenyérnyi hely s a vigyorgó, kapzsi Vég

orcájába sápad belé arcod.

Alattad a Rém, felül büntető Ég

- gyáva Ember! - Neked üzen harcot.

 

A Hold is kacag a nagy gyávaságon

és a Tisza lassan bugyborékol.

S csak ott tör ki a szó a néma ajkon,

hol már biztos-távol vagy a hídtól.

1920